Bullmasztiff

Szeretet és tisztelet
A bullmasztiff gazdái iránt érzett őszinte szeretetét és tiszteletét ki kell érdemelni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy hajbókolni kellene kutyánk kegyeiért: egyszerűen éreztetni kell vele, hogy megbecsült helye van mellettünk, és tiszteljük egyéniségét. Persze azért nem szabad átesni a ló túloldalára, és a szabadjára engedett liberalizmus jegyében mindent ráhagyni! Alapvető engedelmességhez való szoktatásra, illetve a hierarchia szabályainak betartására feltétlenül szükség van a bullmasztiff esetében, de ezzel szeretettel nevelt kutya esetében nem is szoktak problémák adódni. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy alapvetően későn érő típus, tehát körülbelül 2-3 éves korára éri el végleges fizikai és mentális fejlettségét.Mindemellett a bullmasztiffal való együttélés nem lehet mentes a kisebb kompromisszumoktól, engedményektől a kutya javára, feltéve, hogy az nem megy az engedelmesség rovására. Csak az ilyen szellemben tartott bullmasztifftól várhatjuk el, hogy adott esetben gazdája, szerettei vagy területe védelmére keljen. Ennek beigazolódására egyébként már számtalanszor megesett, hogy egy megfelelően tartott, őrző-védő munkát hírből sem ismerő, de egyébként kiváló idegrendszerű és jó adottságú kutya lakásbetörést vagy éppen gazdája elleni támadást hiúsított meg.Eredendően őrző-védő fajtáról lévén szó, magától értetődő az ez irányú kiképzés lehetősége is, ám ez a bullmasztiff esetében akár az összes molosszus típusú fajtánál fokozott körültekintést igényel. Felszínesen, tessék-lássék alapon, és főként házilag belekezdeni nem szabad. Ennél még az is jobb, ha az alapengedelmességi tanfolyamon kívül semmilyen kiképzést nem kap. Pusztán már elrettentő megjelenése is elég ahhoz, hogy csírájában elfojtsa a lehetséges atrocitásokat, ráadásul egy jóvérű, ösztönös védőkészséggel rendelkező bullmasztiffban felnőtt korára amúgy is kialakul egyfajta tartózkodás az idegenekkel szemben, illetve az a speciális képesség, mellyel felismeri azokat a helyzeteket, mikor őt vagy szeretteit veszély fenyegeti, hiszen pontosan erre tenyésztették ki. Ha valaki mégis úgy dönt, hogy belefog őrző-védő kiképzésébe mely családtagként, házőrzőként tartott kutyáknál nem indokolt, azt mindenképpen tapasztalt, a fajtát ismerő, gyakorlott kutyakiképző segítségével és irányítása mellett tegye.

Győztesnek született
Bármilyen kedves és odaadó ez a marconának tűnő kutya családja, barátai körében, mégsem nevezhető kifejezett falkakutyának. Azonos nemű fajtársaival szemben kifejezetten dominánsan viselkedik, s bár nem fitogtatja lépten-nyomon rettentő erejét, azt nem tűri, hogy akár csak egy pillanatra is megkérdőjelezzék elsőbbségét. Amíg nem kötnek belé, nincsen gond. Két azonos nemű bullmasztiff együtt tartása azonban kifejezetten veszélyes vállalkozás, mely csak addig a pontig problémamentes, míg el nem érik teljes fejlettségüket. Ettől kezdve számítani lehet rá, hogy előbb-utóbb konfliktusba keverednek egymással, ami nem vezet semmi jóra, mivel a bullmasztiff nyilvánvalóan bulldogörökség velejárójaként nem ismeri a vereség szót.Bármilyen meglepőnek tűnhet, ez az alapvetően nyugodt benyomást keltő, hatalmas kutya kifejezetten éber, élénk mozgású, aktív állat. Egy pillanat alatt képes hihetetlen sebességre kapcsolni, ami testméreteit figyelembe véve különleges teljesítmény. Mozgásigénye is meghazudtolja méreteit, s bár nem hasonlítható az örökmozgó törpekutyákhoz, igényli a rendszeres sétát és kirándulásokat. Ennek biztosítása mellett akár lakásban is tartható, hiszen a bullmasztiff akkor a legboldogabb, ha mindig gazdái közelében tartózkodhat.Ahogyan a rövidebb, nyomott orrú kutyáknál jellemző, nagy melegben, kánikulában nemcsak tartózkodni kell intenzív igénybevételtől, de lehetőség szerint árnyas, hűvös helyet és bőséges ivóvizet is biztosítani kell számára. Már csak azért is, mert a hűvösebb, csapadékosabb Angliából származó bullmasztiffot nem hazánk kontinentális éghajlatához optimalizálták.

Bullmasztiff standard (FCI 157)
Általános megjelenés: erőteljes, nagy erőt mutat, anélkül, hogy nehézkes lenne. Megfontolt és aktív.
Karakter: Erőteljes, kitartó, aktív és megbízható. 
Wesen: Nagyon élénk, éber és hűséges. 
Fej és koponya: A fej minden oldalról szemlélve nagy és kvadratikus. Izgalmi állapotban enyhe homlokráncok, melyek nyugalmi állapotban nem láthatók. A koponya kerülete megegyezhet a marmagassággal. A koponya széles és mély, jól kitöltött pofával. Hangsúlyos stop. A fang rövid; az orrhegy és a stop közötti távolság kb. egyharmada a fej teljes hosszának, az orrhegytől a nyakszirtcsontig. A fang a szemek alatt széles és kb. ezt a szélességet őrzi meg az orrig. Az orr tompa és kvadratikus metszésű, a fang felső vonalával derékszöget képez és arányos a koponyával. Az alsó állkapocs egészen a végéig széles. Az orr széles, tág orrnyílásokkal. A fang oldalról nézve nem hegyes vagy ívelt, hanem lapos. Az ajkak nem lelógóak, sohasem lehetnek mélyebbek az alsó állkapocs alsó szélénél.
Szemek: Sötétek vagy mogyoró barnák, közép nagyok, olyan messze ülnek egymástól, amilyen széles a fang; a szemek között homlokbarázda húzódik. Világos vagy sárga szemek nagyon nem kívánatosak.
Fülek: V-formájúak, szélesek és magasan, a nyakszirtcsont magasságában tűzöttek és ezáltal kvadratikus kinézetet kölcsönöznek a koponyának; ez nagyon fontos szempont. Kicsik, színük sötétebb, mint a testszőrzet. Izgalmi állapotban a fülek vége a szemmel egy magasságban helyezkednek el. Rózsafül nagyon nem kívánatos. 
Harapás: Tétreharapás kívánatos, csekély előreharapás megengedett, de nem részesíthető előnyben. A szemfogak nagyok és messze szétállnak, a többi fog erőteljes, egyenletesen elrendezett és jól ágyazódik az állkapocsba. 
Nyak: Jól ívelt, mérsékelten hosszú, kerülete szinte a fej kerületével megegyező.
Mellső rész: A mellkas mély és széles, mélyen lenyúlik a mellső végtagok közé, mélyen lenyúló mellcsonttal. A lapocka izmos, ferde és erőteljes, de nem terhelt. A mellső végtagok erőteljesek és egyenesek, erőteljes csontokkal. Egymástól messze állnak, egyenes frontot lehetővé téve. A lábközép egyenes és erős.
Test: A hát rövid és egyenes, zömök testalkatot eredményezve; nem lehet azonban soha annyira rövid, hogy a bullmasztiff mozgékonyságát gátolná. Pontyhát vagy beesett hát nagyon nem kívánatos. 
Hátulsó rész: Az ágyék széles és izmos, megfelelő lágyékmélységgel. A hátulsó végtagok erősek és izmosak, a lábszár jól fejlett. erőről és mozgékonyságról tanúskodnak, anélkül, hogy nehézkesek lennének. A csánkízület mérsékelten szögelt. Tehénállás nagyon nem kívánatos.
Mancsok: Csontosak, íveltek, macskamancsok, gömbölyded lábujjakkal. A talppárnák kemények. Sötét köröm a kívánatos. A nyitott mancsok nagyon nem kívánatosak.
Farok: Magasan tűzött, a farktő erőteljes, a hegye felé elvékonyodik és a csánkízületig ér. Egyenesen vagy ívelten hordott, de sohasem merőlegesen felfelé, mint egy kopónál. Egy szivattyúkarhoz hasonló farok nagyon nem kívánatos. 
Jármód/mozgás: erős és céltudatos mozgás. Egyenes irányú mozgásnál a mellső és hátulsó végtagok nem keresztezhetik egymást. A jobb mellső és a bal hátsó végtag egyszerre emelkedik és ereszkedik. A feszes hát, melyet a hátulsó lábak toló mozgása nem befolyásol hátrányosan, kiegyensúlyozott és harmonikus lefolyású mozgást biztosít.
Szőrzet: Rövid és kemény, időjárásálló és a testhez simul. Hosszú, selymes vagy hullámos szőrzet nagyon nem kívánatos.
Szín: Csíkos, őzbarna és vörös minden árnyalata. A színnek hibátlannak és tisztának kell lennie. Kis fehér jegy a szügyön megengedett. Más fehér jegyek nem kívánatosak. A szemek felé világosabb fekete maszk nélkülözhetetlen, a szemek körüli fekete szegély kihangsúlyozza a tekintetet.
Méret: Marmagasság: Kanok: 63,5-68,5 cm, szukák: 61-66 cm
Súly: Kanok: 50-59 cm, szukák: 41-50 kg
Hibák: A felsorolt szempontoktól való minden eltérés hibának tekintendő, melyet az eltérés mértékével pontos arányban kell értékelni.
Megjegyzés: A kanoknak két, szemmel láthatóan normálisan fejlett herével kell rendelkeznie, melyek teljes egészében a herezacskóban helyezkednek el.

Eredeti neve: Bullmastiff
Angol neve: Bullmastiff

Eredete
Markáns, molosszoid megjelenése ellenére a bullmasztiff nem kísérte gazdáit ókori hadjáratokon, de még véres arénák viadalain sem vett részt. Kialakulása sokkal későbbre tehető, és konkrét elképzelés vezérelte.A XVIII-XIX. századi Angliában komoly gondot jelentett az erdő vadjainak védelme az éhségükben fosztogató szegényektől, ezért – mintegy – visszatartó-erőként, a lefülelt vadorzók büntetése nemegyszer halál volt. Ilyen kondíciók mellett érthető, hogy a tolvajok, akik koruk valódi megélhetési bűnözőinek számítottak, válogatás nélkül igyekeztek minden eszközt felhasználni menekülésük érdekében. Adott esetben nem riadtak vissza attól sem, hogy súlyos husángokkal formálják át az illetékes hatóság nevében eljáró erdőkerülő tudatát és annak helyt adó koponyáját. Ilyen munkakörnyezetben hamarosan világossá vált, hogy a vadőröknek saját biztonságuk és testi épségük érdekében hatékony négylábú testőrre van szüksége.Nem volt elég a pszichikai hadviselés, az agresszív mimikri: kutyájuknak gondolkodás nélkül bele kellett mennie a veszélyes helyzetekbe, ugyanakkor elsődleges feladata a támadó ellentmondást nem tűrő leszerelése, nem pedig megsemmisítése volt. Az erre a célra kitenyésztett fajtának, a bullmasztiffnak hamar híre ment a rabsicok között, és valósággal rettegték nevét, nem érdemtelenül.Honnan és hogyan jutottak el az ideális testőr megformálásához? Az alapelvárás a higgadtság és rámenősség ideális egyvelege volt, mely kellőképpen nagy méretű, ám mégis mozgékony testben ötvöződik. A kutyának nyugodtnak és csendesnek kellett lennie ahhoz, hogy akár órákon keresztül lesben álljon, rajtaütéskor viszont robbanékonyan és lehengerlően kellett fellépnie, anélkül, hogy komoly kárt tenne ellenfelében, tehát nem borulhatott el az agya. A pontos részletek nem ismertek, ám a bullmasztiff ötletéig néhány sikertelen kísérlet vezetett. Kezdetben masztiffokkal próbálkoztak, melyek testméretüknél, habitusuknál fogva valóban türelmesen várakoztak, ám ha sebes lábú ellenféllel találkoztak, azok könnyedén kereket oldottak az inkább statikus harcban jeleskedő szelindek elől. Kísérletet tettek a korabeli buldogokkal is, ezek viszont túlzottan hevesek, nehezen kézben tarthatók voltak erre a feladatra.Így jutottak arra az elhatározásra, hogy talán ötvözni kellene a két típust. Ennek keretében körülbelül az 1860-as évektől indultak az első keresztezések, és a céltudatos szelekció, mely meghozta a várt eredményt. A kezdetben nehéz buldognak, majd később éjjeli vadőrkutyának nevezett ebek robosztus felépítése nem hagyott kétséget afelől, hogy bárkit képesek ledönteni a lábáról, ugyanakkor mozgásuk méreteik ellenére fürge volt. Mindemellett roppant kiegyensúlyozott idegrendszerrel rendelkeztek, kezelhetően engedelmesek voltak, és csak valóban indokolt esetben támadtak. Igaz, ilyenkor viszont kő kövön nem maradt.Ezek a kutyák bár eredendően kiváló képességekkel rendelkeztek komoly kiképzésen estek át, mielőtt éles bevetésen vettek volna részt. Ennek során nyoma sem volt a játékos-rávezetős módszereknek. A fokozatosság persze nagy hangsúlyt kapott, de mindvégig az életszerű helyzetekhez való hozzászoktatás, valamint különösen a szájkosárban folytatott hatékony küzdelem elsajátítása volt a cél. bullmasztiffos körökben legendás anekdota kering Mr. Burton (Thorneywood kennel) bemutatójáról, melyet 1901-ben, egy kutyakiállításon tartott. A gazda egy fontot ígért annak, aki képes kereket oldani szájkosárral felszerelt kutyája elől. Akadt is egy vállalkozó szellemű jelentkező, aki kiállt a megmérettetésre. A kutya három próbálkozásból mindhárom esetben legyűrte a menekülőt, és addig fogva tartotta, míg Mr. Burton ki nem szabadította szorult helyzetéből. Túlzás volna azt állítani, hogy haja szála sem görbült, de kisebb-nagyobb zúzódásokkal és egy alapos tapasztalattal gazdagabban úszta meg a kalandot.A bullmasztiffot 1924-ben ismerték el hivatalosan, 1925-ben pedig S. E. Moseley vezetésével megalakult a Nemzeti bullmasztiff Rendőrkutya klub. Mr. Moseley 60% masztiff, 40% bulldog vérhányadot tartotta kívánatosnak a bullmasztiff “alapreceptúrájában”, melyet a tenyésztés során kellett rögzíteni. A második világháború persze a bullmasztiffok állományát is megtizedelte. Megfogyatkozásuk olyan méreteket öltött, hogy a korábban külföldre (USA, Dél-Afrika) került kutyákból válogatott tenyész egyedeket kellett visszahonosítani őshazájukba. Szerencsére a fajta egykettőre talpra állt, 1950-ben rögzítették a standard mai ismert változatát, és a bullmasztiff világszerte sok rajongót talált magának.

Kemény, de nem agresszív
Ahogyan korábban volt már róla szó, a bullmasztiff tenyésztése már kezdettől fogva a használhatóság vezérfonala mentén zajlott, melynek során sikerült optimálisan elegyíteni a masztiff higgadtságát a buldog rámenősségével és intelligenciájával. Különösen nagy hangsúlyt fektettek a kutyák idegrendszerének stabilitására. A vadőrök nem egy mindenre és mindenkire veszélyes kutyát akartak, hanem olyat, mely megbízható, emellett garantálja testi épségüket, és segít a tolvajok elfogásában is, vagyis egy ideális testőrt álmodtak maguknak. Fontos elvárás volt a kutyákkal szemben az is, hogy adott esetben önállóan is képesek legyenek dönteni és intézkedni, ha a helyzet úgy kívánta. Nyilvánvaló, hogy ehhez tiszta aggyal kellett rendelkezniük, máskülönben saját gazdájukra is komoly veszélyt jelentettek volna.Egy ilyen kutya, aki ráadásul önálló döntések meghozatalára is képes nem lehetett ok nélkül támadó, indokolatlanul agresszív. A túlzott agresszivitás hátterében többnyire alacsony ingerküszöb, súlyos önbizalomhiány, vagy éppen túlzott magabiztosság állhat. Ha mindez egy fél mázsánál súlyosabb, sziklakemény izomzatú, hatalmas agyarakkal felfegyverzett, elsöprő erejű kutyába szorul, mint amilyen a bullmasztiff, az felér egy hidrogénbombákkal játszott orosz rulettel. Előbb-utóbb szakad a védőháló.Mindez nem elrettentésül szolgál, pusztán arra figyelmeztet, hogy az igazán jó bullmasztiff, mely még nem degradálódott kiállítási dísztárggyá, és máig őrzi ősei örökségét, nem játékszer, hanem nagy kaliberű őrző-védő kutya. De még ezek az ebek sem válnak automatikusan legnagyszerűbb védelmezőnkké. Ehhez egészen kicsi kortól és nagyon sokat kell velük foglalkozni. Ez alatt nem elsősorban a szokásos ül, áll, fekszik, stb. alapfeladatok gyakorlását kell érteni, sőt! A bullmasztiff kifejezetten utálja, ha öntörvényű, önálló egyéniségét poroszos szigorral akarják kordában tartani, s még ennél is nagyobb sértésnek veszi, ha robotkutyának nézik, és naphosszat vezényszavakkal ostorozzák. Mivel rendkívül intelligens és könnyen tanul, hamar elsajátítja az új feladatokat, ám azok szünet nélküli értelmetlen ismétlését ne várjuk el tőle!A bullmasztiff szeretetből, nem pedig fegyelemből engedelmeskedik, és ennél a pontnál kanyarodunk vissza a hozzá való megfelelő viszonyuláshoz. Ugyan, hogy várhatná el bárki kutyájától, hogy védje a házat, családját, gazdáját, vagy hajtson végre egyszerű utasításokat, ha az naphosszat a kert távoli végében álló kennel börtönében raboskodik, és szinte semmi kapcsolata nincsen gazdáival? Nyilván sehogy. Az ilyen felfogás szerint kutyát tartó emberek aztán persze fennhangon szeretik hirdetni, hogy nem jó ez a kutya semmire, még a házat sem őrzi, nemhogy megvédene… Még rosszabb a helyzet, ha ez a fajta tulajdonos aki kutyája szemében maximum a távoli ismerős kategóriájába tartozik egyszer úgy dönt, hogy majd ő megmutatja, hogy ki az úr a háznál. Ismerve a hazai kutyatartók felkészületlenségét és a fent vázolt, nem is oly ritkán előforduló magatartását (tisztelet a kivételnek), kész csoda, hogy ezidáig nem lehetett találkozni egyetlen vértől tocsogó bulvár-horror sztorival sem, melynek főszereplője bullmasztiff lett volna. Mindez kizárólag a fajta érdeme, mely a gazdája iránt érzett nagyfokú lojalitásról tesz tanúbizonyságot.

Bullmastiff

Forrás: kutya.hu