Norvég Lundehund

A vadászat
A lundavadászatnak korábban szigorú szabályai voltak. A fiatal lunda vadászata augusztus elején kezdődött, és 2-3 hétig tartott. Általában a feleség és az idősebb fiúk vezényelték a vadászatot, gyakran kávészünetet tartva éjfélkor az északi fénynél. A kutyák iránti elvárás harminc madár elfogása volt éjszakánként. Egy felnőtt férfitől 80-90 madár elejtését várták, így egy vadásznak 2-3 kutyája volt általában. Vannak olyan kutyák, melyek 80 madarat is képesek fogni egy éjszaka, de feljegyeztek 130 madarat egyedül begyűjtő lundeHundot is. A lunda nem éppen egy fásult madár, mely tehetetlenül várja, hogy a végzet utolérje. Erős csőre kiváló fegyver, és ritkán ugyan, de néha egy-egy madár meg is menekül csőrének köszönhetően. A kutyák gyakran térnek haza véresen, vagy lógó füllel. Ha egy kölyök olyan szerencsétlen, hogy egy különösen harcias lundával találkozik először, egész életében félhet a madaraktól. De nemcsak a madarak veszélyeztetik a lundehundot. A laza kövek hirtelen földcsuszamlást okozhatnak, betemetve a kutyákat. Gyakran az is előfordul, hogy egy üregbe befér ugyan a kutya, de kijönni már nem tud. A gazda ebben az esetben csak imádkozhat, de segíteni nem tud. Természetesen a kutyákhoz hasonlóan az emberek is szerencsétlenül járhatnak vadászat közben. A sziklák közötti ösvények gyakran egy méternél is keskenyebbek, egy rossz lépés és közel a halál, főleg rögzített öv használata esetén, melybe fejjel lefelé dugták bele a madarakat. Amikor az megtelt, gyakran még a derékszíjba is tettek madarak, a képződött súly azonban könnyen leránthatta az embereket a mélybe. Ezért tértek át olyan szállítóövekre, melyekből baj esetén ki lehetett bújni.

Érdekesség
A lundehund felfedezőjeként, azaz a fajtát a modern világgal megismertető tudósként Sigurd Skaunt tartják számon. Skaun nagyon sok leírást olvasott a fajtáról XVI. századi forrásművekben, és elgondolkodott, hátha él még néhány ilyen kutya Norvégiában. Vidéki farmereknek, halászoknak írt leveleket, hogy segítségüket kérje. először Lofotenből kapott választ, ahol idősebb emberek még láttak ilyen kutyákat, de szerintük a fajta teljesen eltűnt a szigetekről. Végre egy vxroy-i postás értesítette, hogy náluk még létezik a lundehund, és még mindig vadászatra használják. Skaun egy norvég vadászati és halászati lapban közölt cikket a fajtáról, követelve, hogy a Norvég Kennel Club hivatalosan is regisztrálja. Azonban még a lap főszerkesztője is azon a véleményen volt, hogy nem önálló fajtáról van szó, csupán a buhund egy helyi változatáról. A cikknek azonban lett foganatja, Eleanor Christie 1937-ben olvasta Skaun írását, és elhatározta, hogy közelebbről is megismerkedik ezzel a különleges fajtával. Véletlenül beszélgetésbe elegyedett egy rosti hivatalnokkal a vonatot, aki megígérte, szerez neki néhány lundehundot. Ez azonban korántsem bizonyult egyszerű vállalkozásnak. Amikor szinte mindenütt átálltak a lunda hálós vadászatára, a kutyák feleslegessé váltak. Nem volt elég ennivalójuk, kezdték megtámadni a birkákat, ezért kutyaadót vetettek ki rájuk, példányonként 8 koronát. Ez olyan nagy pénz volt akkoriban, hogy tényleg megoldotta a problémát, a kutyák hamarosan eltűntek, vagy más fajtákkal keveredtek. A rosti hivatalnok végül Mastadban bukkant Monrad Mikalsonra, aki Vxroy dél-nyugati partjainál még mindig lundehundokkal vadászott. Itt az emberek még függtek a kutyáktól, hiszen más kutya nem tudta elvégezni a munkáját. Mivel más fajta nem volt Mastadban, tisztán maradhatott fenn a lundehund. A beltenyészet ellenére a fajta korántsem vált degenerálttá. Abban az időben kb. 50 kutya élt. Vxroy-ban csak 2 korona volt a kutyaadó 1895-ben. 1904-re kutyánként 10 koronára emelték az összeget, Vxroy, Asker és Bxrum kivétel volt – napjainkban itt él a legtöbb lundeHund. Monrad Mikalsen négy kölyköt küldött Eleanornak, a kutyákat szopornyica ellen is beoltva, mely már itt is felütötte a fejét. A három szuka – Hild, Lyey és Urd – és az egy kan, Ask 1939 februárjában érkeztek Christie-hez. 1943-ban, mikor a Norvég Kennel klub végre elismerte a fajtát, az egész állományt hatvan kutya alkotta. Sajnos újabb szopornyica-járvány tört ki Vxroy-ban, és mivel a háború miatt lehetetlen volt vakcinához hozzájutni, egy kivételével minden kutya meghalt. Mikalsen Eleanorhoz fordult segítségül, aki természetesen – bár nagy nehézségek közepette, Carl Schoyen segítségével – két vemhes szukát és két kölyköt küldött Vxroy-ba. Ezek a kutyák mentették meg a fajtát a kihalástól. Otter, az egyik kölyök, aki előtte még sohasem vett részt vadászaton, 14 lundát fogott az első napon, mikor Mikalsen kiment vele vadászni, másnap pedig már nyolcvanat! Otter nemcsak fajtája egyik megmentője volt, hanem egy kislány is neki köszönhette életét, akit a birkákra vigyázni küldtek ki. Este azonban vihar tört ki, a sziklaösvényen több állat is lezuhant, sőt a kislány is megcsúszott, de Otter fogaival elcsípte a ruháját, és addig tartotta, míg ismét biztonságosan megkapaszkodott.1944-ben a szopornyica Christie kutyáit is kipusztította, egy kan, Ask kivételével, aki 9 éves korában halt meg 1947-ben. Most Mikalsen küldött két új kölyköt 1950-ben, ezeknek azonban nem születtek utódai, ráadásul Eleanor férje is megbetegedett, így az asszony sokáig nem tudta folytatni a tenyésztést. Végül 10 évvel később, az 1960. január 31-én született alomból 3 kölyköt küldött ismét Mikalsen Christie-nek. Egy pár ezekből kölyöknek adott életet 1960. augusztus 12-én. A fajta iránti érdeklődés nőni kezdett. Carl Frimann Calusen doktor, a Norvég Kennel klub alelnöke Christie segítségével kapott egy kant Mikalsentől, aki 1963-ban ismét elvesztette összes kutyáját, és egyetlen fajtatiszta egyed sem maradt Vxroy-ban. Most Christie segített, a két kölyök Mikalsen 75. születésnapjára érkezett meg.
1962-ben megalakult a Norvég Lundehund klub, hogy megőrizze és ápolja ezt a különleges fajtát. A kis létszámú populáció miatt “könnyű” helyzetben voltak, minden kutyát összegyűjthettek és regisztrálhattak, és minden kutya törzskönyvét ismerve kezdhették meg a tervszerű tenyésztési munkát. Mára szerencsére elmondható, hogy a lundehundot nem fenyegeti a kihalás veszélye. Eleanore Christie-t maga a norvég király fogadta elismerése jeléül, hogy megmentette ezt a különleges norvég kutyafajtát. 1972-ben Vxroy-ban forgattak egy filmet a lundehundról és a lundavadászatról, melynek eredményeként egyre több név sorakozott a tenyésztők várólistáján. Érdekesség, hogy az amerikai fajtaklub, a norvég klubbal szorosan együttműködve, már 200 regisztrált példánnyal dicsekedhet, sőt a tenyésztési szempontból nem kiemelkedő kutyákat az Államokban ivartalanítva, törzskönyv nélkül adják el kedvencnek.

Marmagasság: kan 35-38 cm, szuka 32-35 cm
Testtömeg: 6-7kg
Alomszám: 2-6 kölyök
Várható élettartam: 12-14 év

Eredeti neve: Norsk Lundehund
Angol neve: Norwegian Lundehund

Leírás
Kis termetű, spitzszerű kutya. Feje elhegyesedő, szeme sötétbarna, füle hegyes, felálló. Törzse téglalap alakú, izmos. Végtagjai egyenesek, párhuzamosak, erősek. Farkát a hátára kunkorítja. Szőrzete sűrű, durva.Színük: vörös és barna színek variációja, fekete-fehér jegyekkel. A múltban szürke és fekete kutyák is voltak fehér jegyekkel és fehér kutyák barna jegyekkel. A fekete és szürke színek azonban nem találhatók meg többé.

Eredete
A Norvég Lundehund (Puffin-dog, Mostad-eb) ritka, ősi norvég kutyafajta. Senki sem tudja mikorra tehető a fajta első megjelenése, de egyes kutatók szerint a jégkorszak előtt is létezett, melyet a sziklákon alkára vadászva és halászva vészelt át. A lundeHund a lunda madárról (Fratercula arctica arctica) kapta nevét, melyet a tenger papagájának is neveznek. Ez a madár Európa északi tengerpartjain él, hatalmas kolóniákban, a partvidéki sziklák üregeiben és földalatti járataiban. A norvég Lofoten szigetcsoport északi részén különösen nagy számban fordul elő. Egy-egy üregben nagyon sok tojó él, márciusban-áprilisban érkeznek a fészekrakó területekre. A tojásból kikelt fiókáknak negyven nap elteltével már saját magukról kell gondoskodniuk. Bár ekkor még nem tudnak repülni, szüleik kíméletlenül kilökik őket az üregekből. Ritkábban az idős madarak kihívják a fiatalokat a járatokból, és a vízhez csalogatják őket, vagy megpróbálják őket a szárnyukra venni, és alattuk repülve segítenek eljutni a sziklákon át a tengerhez. De legtöbb esetben a fiatal madarak teljesen magukra vannak utalva, sokuk megsérül vagy halálra zúzza magát a sziklákon. Ezeket a szerencsétlenül járt madarakat gyűjtik össze a lundeHundok. Egy-egy bőséges évben a fiókák olyan kövérek, hogy nem tudnak kijutni a járatokból. Néhány élelem nélkül eltöltött nap után azonban elegendő súlyt veszítenek, hogy elhagyhassák fészküket. A lundák augusztusban hagyják el a fészekrakó területeket, és érdekes módon ottlétük minden nyomát eltakarítják, így az üregek következő tavasszal tisztán várják a tojókat.Mivel a lundehund lundákra vadászik, neki is alkalmazkodnia kellett a madarak élőhelyének körülményeihez. Sok lábujjának köszönhetően minden egyenetlen, csúszós, meredek talajon biztonságosan tud egyensúlyozni, jó talajfogással, plusz ujját támasztéknak, vagy szükség esetén féknek használva, ha megcsúszik a köves törmeléken. A kapaszkodást segíti a vállízületek szokatlan hajlékonysága is, illetve “karjai” segítségével és hajlékony nyakával szűk járatokba is be tud hatolni és meg tud fordulni. A lundeHund különleges tulajdonságai révén olyan helyekre tud eljutni, ahová az ember soha. Ehhez hasonló nyakízülettel csak a rénszarvas rendelkezik az emlősök között. A vállízületek hajlékonyságát úgy is ellenőrizhetjük, hogy a kutyát mellső lábainál megemeljük, és miközben hátulsó végtagjain áll, a mellsőket oldalirányban szétnyitjuk. A lundeHundnak ez semmiféle kellemetlenséget nem jelent!A lundeHund lábain öt-öt teljesen kifejlett, három részből álló lábujj van, míg a hatodik az ember hüvelykujjához hasonló, két ízülettel rendelkező ujj. Ezt a legbelső ujjat a kutya az emberhez hasonlóan tudja mozgatni és kinyújtani. De miért van rá szüksége? Ezáltal nagyon alacsony járatokba is be tud hatolni, oldalára fekszik, és bepréseli magát, miközben legbelső ujjait használja. A lundehund végtagjai abban is különböznek a “normális” kutya mancstól, hogy mellső lábain nyolc-nyolc, hátul hét-hét talppárnája van, mely szintén a stabil talajfogást segítik. A lundehund fülei nyugalmi állapotban felállóak, de könnyedén előre vagy hátra tudja őket hajtani, miáltal elzárja a hallójáratot, csak nagyon kis rést hagyva szabadon a külső oldalon. Ennek a furcsaságnak elsődleges oka a piszok és a víz távol tartása, de feltételezések szerint a szűk helyeken való tájékozódással is összefügg ez a tulajdonság. A nagyon keskeny járatokban a fülek a fejre lapulnak, de a porc felső része a fül többi részétől elkülönülve valamennyire még fel tud emelkedni, és hangfelfogóként működik. A lundehundoknak a különleges anatómiai képességeiken kívül egyéb különcségeik is vannak, a többi kutya 42 fogával szemben nekik 38 foguk van. Általában a kutyák 63-65 napig vemhesek, a lundehundok azonban 56-58 napig. Az alomszám alacsony, csak 2-3 kiskutya születik, a 6 kiskutyás alom már nagyszámúnak és igen ritkának mondható. A lundehund kölykök korai szocializálása nagyon fontos, hiszen ennek hiányában szégyenlős, idegen emberektől, állatoktól, helyektől és hangoktól igen félős, stresszes kutyánk lesz.

Tulajdonságai
Kiváló szimatú, élénk, okos, figyelmes kutya. Csak nagyon elszánt embereknek ajánlom a lundehundokat.Tanításuk és kiképzésük esetenként kihívás lehet. Nagyon intelligensek és könnyen megértik, mit is akar a gazdi, de jobban szeretik a gazdi kívánságát elengedni a fülük mellett. A lundehundok igen nehezen nevelhetők szobatisztaságra, egyes egyedek soha nem is válnak azzá így tarásuk igen nehézkes lehet. Vadászkutyák, ennél fogva minden érdekli őket ami mozog, ezért nagyon meg kell gondolni hol engedi el a gazdi szabadon a kutyáját mert könnyen válhat autó áldozatává. Nagyon szeretnek játszani különféle játékokkal, különösen szeretik a szájukban cipelni játékaikat. Aktív, elfoglalt kutyák, akik, ha unatkoznak, megpróbálják lekötni magukat, melynek nemritkán a gazdi dolgai látják kárukat. A lundehundok imádják gazdijukat, egy helyesen felnevelt lundehund barátságos az emberekkel és jól kijön más kutyákkal is. Nagyon szeretik a társaságot, kiváltképp más lundehundokét. Igazán kitűnő társak, kis méretük miatt bárhová magunkkal vihetők.

Vajon néhány száz év alatt alkalmazkodott ilyen magas szinten környezetéhez a lundeHund, vagy sokkal régebbi fajtáról beszélhetünk?
Lappföld északi részén találtak egy több mint 5000 éves fosszíliát, melyet Varanger kutyának neveznek. A lundeHundnak pont olyan állkapcsa van, mint a régészek által felfedezett csontváznak: mindkét oldalon egy-egy foggal kevesebb van, mint a többi kutyának. Néhány tudós szerint a lundehund az utolsó jégkorszak előtti időkből maradt fenn, szinte változatlanul. (A Lofoten szigeteket a harmadik jégkorszakban nem borította jégtakaró.)A lundehundról, és arról, hogyan vadászik a lundára, nagyon régi leírásokat olvashatunk. 1432-ben az olasz Piero Quirini hajótörést szenvedett Sandnál. Legénysége egyetlen túlélőjével együtt egy szegény halász és fiai találtak rá a lakatlan szigeten. Quirini hazatérve könyvet írt az északi országról, lakóiról, és állatvilágáról. Műve később sok utazót csábított Skandináviába. Ezek egyike, a szintén olasz Francesco Negri 1664-65-ben, Finnországban látott lundákat és rájuk vadászó kutyákat. Az északi költő-prédikátor, Petter Das (1647-1707) az Észak trombitája c. könyvében számol be ugyancsak a lundeHundról és a lundavadászatról. A két szerző leírásában rengeteg közös momentum van, pedig két egymástól függetlenül született írásról van szó. Negri Finnországról szóló könyvét Padovában nyomták 1700-ban. Petter Das könyve az 1600-as évek végén íródott, de csak halála után adták ki. Petter Das maga írja bevezetőjében, hogy a lunda elfogásáról és a lundehundról írottak Lovunden szigetéről származnak. Ez a sziget a lunda legnagyobb tenyész-területe a világon, és prominens tudósok napjainkban is gyakran látogatják. Erik Hansen Schennebol 1951-ben írja a lundáról, hogy nem könnyű kihozni a sziklás tengerpart mély járataiból, ha nincs a embernek egy mozgékony kutyája, mely képes bemászni ezekbe a járatokba, üregekbe, és kihúzni onnan a madarakat. Schennebel megfigyelései Vxroy szigetéről származnak. Nicolei Jonge is leírja a lundakutyát és használatát 1779-ben, akárcsak a német geológus Christian Leopold von Buch 1807-ben. Vxroy szigetén található Mastad, mely nevét egy viking királyról, King Masról kapta. Mastad szerencsére nagyon elszigetelt település; ezért maradhatott fenn napjainkban is tisztán, minden más fajtával való kereszteződés nélkül a lundehund. Mastad jelenleg 30 háztartásból áll, kb. 150 lakossal. Partjainál féktelen, örvényekkel teli tenger hömpölyög, számtalan zátonnyal tarkítva. Halban gazdag vidék, de az emberek nagy árat fizetnek ezért. Egy helyi mondás szerint itt a legtöbb nő kétszer megy férjhez. A halászathoz hasonlóan a széna betakarítása sem veszélytelen. Minden legelő hegyi mezőkön fekszik, néhány hely olyan meredek, hogy kötelet kell használni a betakarításnál, majd a szénát csónakon viszik a faluba. Mindennek ellenére Mastad lakóit jómódúként tartják számon, ugyanis ha nem volt elég bőséges a szénatermés vagy a halászat, a madarak mindig megmentik a helyzetet. Itt az emberek sohasem vágnak neki egyetlen télnek sem 3-4 hordó sózott lunda nélkül, hordónként kb. 400 fiatal lundával.

Norveg Lundehund

Forrás: spitz.hu, kutya.hu, kutya-tar.hu